A válogatott kosaras igazi otthonra lelt Szombathelyen

Horváth Zoltán 2008 nyarán érkezett a Falco KC kosárcsapatához. Akkor úgy fogalmazott, hogy szeretne megújulni. A népszerű Cece úgy érzi, jól döntött, igazi otthonra lelt Szombathelyen.

2009. december. 24. csütörtök | Szerző: VN-online

nyomtatás | Küldés e-mailben | A+ | A- szóljon hozzá

H

pillanatok alatt alapember lett a Falcóban, ráadásul a válogatottba is visszaverekedte magát. A szurkolók rajongásig szeretik a csupaszív centert, aki egészen elképesztő formában kosarazik - az idén is.

- Jól döntöttem, amikor igent mondtam a Falcónak - fogalmazott Horváth Zoltán. - Egy kicsit összetörve érkeztem Szombathelyre. Túl voltam egy sikertelen görögországi kalandon, nem ment a játék, csak vergődtem a pályán, úgy éreztem, hogy megfeneklett a pályafutásom. A Falco akkori edzője, Szrecsko Szekulovics viszont kitartóan hívott. Csupán a régi formámat szerettem volna megközelíteni, a legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy ilyen látványos fejlődésen megyek keresztül. Szrecsko bízott bennem, a csapattársak pedig gyorsan befogadtak, de sokat köszönhetek Gráczer Gyuri bácsinak is. És ha az emberben bíznak, akkor óriási energiák szabadulnak fel benne. Ma már olyan dolgokat is megcsinálok a pályán, amit régebben meg sem mertem próbálni. És az sem az utolsó szempont, hogy ismét élvezem a kosárlabdát. Persze könnyű úgy jól teljesíteni, ha az ember jól érzi magát. Belecsöppentem egy nagy családba, ahol mindenki szeretettel fogadott. És ne feledkezzünk meg a szukolókról sem. Szerintem nekünk van a legfanatikusabb táborunk, jó érzés előttük játszani.

- Milyen ez a nagy család?

- Talán elcsépeltnek, túlzónak tűnik ez a kifejezés, de én tényleg így érzek. A Falcónál olyan viszonyok uralkodnak, ami ritkaság a mai profi világban. Edzések, meccsek után is összejárunk, együtt sírunk, együtt nevetünk. Többször látom én is vendégül a társaságot, ilyenkor sütünk-főzünk és iszogatunk. Persze nem óriási dorbézolásra kell gondolni, de a jó hangulat azért garantált. Én például szeretem kortyolgatni a jófajta vörösbort, de tisztázom, mielőtt félreértés lesz a dologból: a minőségre hajtok, nem a mennyiségre. Van nálunk egy karaoke-gép, azt is nyúzzuk becsülettel - szerencsére megértő szomszédaim vannak. De Hal a tortánt is játszunk. Tavaly például Feigl Imi és a párja nyerte meg a mi kis főzőversenyünket. Elmegyünk együtt nyaralni: nyáron a Balatonon töltöttünk pár napot. A feleségemmel együtt remekül érezzük magunkat Szombathelyen. Julival kilenc éve ismerjük egymást, hat éve vagyunk házasok, sokat köszönhetek neki. Csak egy érdekesség: a házassági évfordulónk éppen Kálmán Laci szülinapján van.

- És az érmek, a címek nem hiányoznak?

- Érdekes ez a dolog. Bajnokcsapathoz szerződtem, de tavaly lecsúsztunk a dobogóról, és az idén sem teljesítünk úgy, ahogy előzetesen én azt reméltem. Bizonyára jó érzés ránézni egy serlegekkel tele vitrinre, de ez csak az érem egyik oldala. Nekem az is számít, hogy jól érezzem magam, hogy barátok vegyenek körül. Egyébként az is fura, hogy mielőtt Szombathelyre érkeztem, azelőtt néhány hónappal a Pakssal éppen az Arena Savariában nyertünk MK-t. Aztán a következő szezonban, már sárga-fekete mezben, elveszítettem egy kupadöntőt... Én minden szezonnak úgy futok neki, hogy mindent meg akarok nyerni, másként nem érdemes kosárlabdázni, sportolni. A titkos vágyam egyébként az, hogy részese legyek Szombathely első, történelmi kupagyőzelmének.

- Hogy lehet az, hogy önt valahogyan nem találják meg az ellenfél szurkolói? És úgy tűnik, hogy szinte minden játékossal, még a játékvezetőkkel is jóban van.

- Ez nem teljesen igaz, néha azért nálam is elgurul a gyógyszer, de igyekszem kontrollálni magam. Rengeteg barátot kaptam a kosárlabdától, ezeket a kapcsolatokat pedig próbálom ápolni. Nem éri meg a pillanat hevében összevesznem egy-egy régi baráttal vagy a barátom barátjával. A bírókhoz értelmesen kell szólni. Ők is emberből vannak, fogadjuk el tehát, hogy hibázhatnak - a szándékos csalást senkiről nem feltételezem. A szurkolók pedig bizonyára azt látják, hogy igyekszem sportszerűen játszani. És ha akadozik a gépezet, akkor sem a másik fejét üvöltöm le, először magamban keresem a hibát. Egyébként megnyugtatom: engem sem szeretnek mindenhol. De azokat a kosarasokat is megértem, akik hevesebben reagálják le a dolgot. Egy meccsen ugyanis hihetetlen feszültség munkál az emberben.

- Régóta kosarazik, bizonyára össze tudná állítani álmai kezdőötösét, és néhány kedvenc edzőt is felsorolna.

- Kezdőötöst nem szívesen mondanék. Ugyanis kapásból legalább 12-15 nevet említhetnék, aki emberileg és szakmailag is beleillene az én csapatomba. Nagyon szerettem együtt játszani például Orosz Benővel, Szokolik Gergővel, a Jancsival, vagyis Jan Pavlikkal vagy éppen Horváth Bencével, és Kálmán Laci is hihetetlenül jó kosaras. Az edzőim közül Szrecsko Szekulovics keze alatt igazán jól éreztem magam. Szrecsko valami olyat tud, amit más edzők nem, amit nem lehet szakkönyvekből megtanulni. Ért az emberek nyelvén, mindenkivel megtalálja a közös hangot. Nálam ő az etalon.

- Kevesen tudják, hogy egészen kalandosan alakult eddig az élete.

- Én inkább kacifántosnak nevezném. Erdélyben, Szatmárnémetiben születtem, Marosvásárhelyen kezdtem iskolába járni, aztán Arad mellé, egy kis faluba költöztünk, majd következett az Alföld, végül Zala megye. Egerszegen voltam gimnazista, aztán Veszrémbe vettek fel az egyetemre. Csak zárójelben: a Cece becenév az egyetemen ragadt rám, amikor egy gólyabálból úgy mentem edzésre, mintha megcsípett volna egy cecelégy... Vegyészmérnöki karon tanultam, három és fél évet végeztem el, aztán elkezdtem komolyan a kosárlabdával foglalkozni, így abbahagytam a tanulmányaimat. A szüleim Zalaapátiban élnek, a feleségem soproni. Most tehát Zalaapáti, Sopron és Szombathely között ingázom - de Szombathelyen érzem igazán otthon magam. Nem is tudom miért, de már jó tíz éve nem jártam Erdélyben. Pedig sokszor eszembe jut, visszahúz a szívem.

- Mit csinál Horváth Zoltán, ha nem kosárlabdázik?

- Szeretünk a feleségemmel utazni, illetve sokat teniszezünk. Juli egészen jó teniszező volt, megpróbálja belőlem is kihozni a legjobbat - szerinte egészen jól haladok. És persze pihenek. Az egyetem alatt egész héten eléltem gumicukron és kólán, és meg sem kottyant egy-egy ütközés, húzódás. Ma már így nem megy. Figyelek az egészséges étkezésre, naponta háromszor eszem, délután pedig szundítok egyet. Minden sérülést alaposan kikúrálok, vigyázok magamra.

- Ha újra kezdhetné, ismét kosárlabdázó lenne?

- Azt hiszem, igen, elégedett vagyok a sorsommal. Talán kicsit korábban, nem 14 évesen kezdenék bele a játékba. Amúgy, ha nem a kosárpályát választanám, akkor is biztosan sportoló lennék. Benne van a véremben a küzdés, a harc. Kívülről bizonyára csillogónak tűnik egy sportoló élete, de azért nem adják ingyen a sikert. Nincs hétvégéd, csak ritkán lehetsz a szeretteiddel, és hihetetlen feszültségben, eredménykényszerben éled az életedet. El kell viselni a kudarcokat, a földön kell maradni a sikerek idején, és minden sérülés után ki kell mászni a gödörből. Egy sportoló pályafutása 10, maximum 15 év. Ennyi idő alatt kell megalapozni az egisztenciádat. Aztán idősebb fejjel egy teljesen új életet kezdeni. De még véletlenül sem akarok panaszkodni: szerencsésnek érzem, hogy azt tehetem, amit szeretek. Amúgy készülök már a civil életre is. Szeretnék a kosárlabda mellett maradni, de nem biztos, hogy edzőként.

- Hogyan telik a karácsony a Horváth családban?

- Sajnos apósom hét éve, éppen karácsony környékén halt meg. Nagyon hiányzik nekünk, azóta ez az első év, hogy a feleségemmel kettesben is karácsonyfát állítottunk. Az ünnepeket Sopronban töltjük majd, ott találkozik néhány napra a család. De csak azután utazunk, hogy megajándékoztuk egymást a csapattársaimmal.