Dr. Ipkovich György búcsúbeszéde:

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Szombathely polgármestereként jöttem ma ide, Sopronba, búcsúztatni Horváth Zoltánt. Bármelyik magyar kosárlabdát szerető városban állhatnánk most, hiszen mindenhol ismerték, szerették őt, de bárcsak ne állnák most sehol, és bárcsak egy Sopron – Falco mérkőzésre készülhetnénk.

Mi még készülhetünk, de Horváth Zoltánt, a gyermeket, a szerető férjet, az örök küzdő sportembert 30 évesen magával ragadta az értelmetlen halál.
Szombathelyiként titkon bíztunk benne, hogy városunkat második otthonának fogja választani.
A sors közbeszólt. Mást már nem tehetünk érted, mintsem, hogy városunk saját halottjaként búcsúztatunk.

Kire lehet büszke egy város, kire lehet büszke egy nemzet? Vannak rá szabályok, könyveket írtak tele erről, de az élet mindig alkot újakat.

Kell-e élni 80 évet ahhoz, hogy valaki öregbítse egy város hírnevét, fel kell-e találni valamit, építeni kell-e valamit ahhoz, hogy valaki maradandót alkosson? Ki teremt értéket?
Ki okoz örömet?
Horváth Zoltán a maga 30 évével értéket teremtett. Lehet, hogy ő nem tudott róla, de sokak példaképévé vált - a tiszta szívű, nem alkuvó, örök küzdő sportember példaképét állította mindenki elé.
Mert mindig győzni akart, mert tisztán játszott, tisztelte az ellenfelet, nem ismert elveszett labdát, lehetetlen helyzetet, és a vereséget is emelt fővel viselte. A társait lelkesítette, a csapat motorja volt, a szurkolókat pedig barátként, és nem kellemetlen idegenként kezelte.

Zolit mindnyájan szerettük.

Erről tanúskodik a számtalan üzenet, részvétnyilvánítás a kosárlabdával foglalkozó honlapokon. A sok száz mécses és gyertya, amelyet az emlékezők gyújtottak a szombathelyi, a körmendi és az ország számtalan sportcsarnoka előtt.

A halál mindig elfogadhatatlan, de még nehezebb elfogadni, amikor váratlanul ér valakit, és szinte lehetetlen, amikor akit elragad a halál, a családtagunk, szerettünk, barátunk.

Zoli, Neked még olyan sok dolgod lett volna! Nem tudjuk elfogadni, hogy itt hagytál bennünket, és talán soha nem fogunk beletörődni.

Most éppen edzésen kellene lenned, és folytatnod kellene életed legjobb szezonját, amivel a legjobb voltál a magyar bajnokságban. A nagy szíveddel válladra kellene venni a csapatodat, és további örömöket kellene okoznod a szombathelyieknek, Magyarországnak. Annyi meg annyi gondunk van, és annyi meg annyi a probléma, de Te is segítettél abban, hogy egy-egy héten 2 óra erejére elszálljon minden gondunk.
Szeretnénk a tenyeredbe csapni egy győztes meccs után, és együtt lógatni az orrunkat Veled egy vereség után.

Azt mondják, a mai fiatalok már nem hősöket választanak maguknak, mint mi tettük egykor. Ők a sztárokat tekintik példaképnek. Ki a sztár? Akit elég sokat látnak a tévében, az újságokban? A többi már nem annyira nem számít … ?!

Dehogy nem! Te Zoli, a mi hősünk voltál. Egy kicsiny város, egy kicsi, de büszke nemzet hőse.
Ezért is remeg meg mindenünk, és nehezen tudjuk a könnyeinket visszatartani, hogy most Téged kell búcsúztatnunk. Egy jó ember, aki példamutató életet élt.

Sok történet kering, keringett arról, milyen ember is voltál.

Azt mesélik, ha reggel indult a csapat busza, a játékosok tudták, nem kell reggelit vinni, mert bementél a pékségbe, vettél egy csomó kakaós csigát, amit szétosztottál a társaidnak.

Irgalmatlanul nagy szíved volt a pályán is: ha rosszul ment a játék, nem álltál le, harcoltál. A Falcoban másfél év alatt nem volt rossz meccsed, mert ha nem ment a játék, küzdeni akarásoddal pótoltad.

Mindig mindenért vállaltad a felelősséget. Ha nem ment a csapatnak, ha baj volt, Te előre álltál, és nyilatkoztál, ha kellett. Megvédted a csapattársaidat. Nem vettél fel sztár allűröket, szerény ember maradtál egész életedben.

Tudtad, honnan jöttél, és hálás voltál az Istennek, hogy tehetséggel áldott meg.

Hidat tudtál verni a különböző csapatok szurkolói közé. A Falco drukkerekkel még Paks játékosaként is remek volt a viszonyod. Bárhol, bármelyik csarnokban megjelentél, a mérkőzés után az ellenfél játékosai, szurkolói, vezetői keresték a lehetőséget, hogy beszélhessenek Veled.

A munkádban, a kosárlabdában maximalista voltál, mindig nagy terveket szőttél. Egyszer azt nyilatkoztad, nincs értelme alacsonyabb célt kitűznie egy játékosnak, mint a bajnoki cím és a kupagyőzelem elérése. Te minden szezonnak így vágtál neki, ezért dolgoztál. Utolsó interjúdban pedig azt mondtad, hogy részese szeretnél lenni a Falco történelmi első Magyar Kupa győzelmének.
A csapatnak most már nélküled kell játszania. És biztos vagyok benne, egy emberként fognak küzdeni, hogy a kupát Érted is megnyerjék!

Zoli, nagyon hiányzol nekünk!

Szombathely polgármestereként jöttem ide, és most egy megrendült gyászolóként állok a koporsódnál.
Szombathely tiszteleg előtted, a város fia előtt. Emlékedet, míg élünk, megőrizzük, és átadjuk gyermekeinknek is, hogy soha ne feledjünk!
Isten veled!
Isten vélünk!
Nyugodj békében bajnok!